Egy sötét dobozból lestem a rajta kivüleső világba, a látottaktól rámolvadt a doboz. Az alkonyat melyet akkor láttam, egy jeget verejtékező vérbefulladás volt. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Dermesztett az egyedüllét érzete, és ha azokra gondoltam, akiket elveszítettem, ez csak megerősödött bennem... A némaság zokogása, amit érezni lehetett, látva, amint a Nap megadja magát a sötétségnek. Borzasztó volt. -olyan ez, mint amikor tudatosul bennünk, hogy hamarosan eljön a tél, mert kérlelhetetlenül ránktört az ősz. Próbáltam kimászni a dobozól, de féltem. Valaki megszorította fagyosan izzadó kezemet és csak annyit mondott: "Gyere!"
Én fogtam magam és egy nyugodt érzéssel visszbújtam a dobozba és néztem tovább kifelé, és tudtam hogy itt a tél... /Eljön a tavasz!!! ...csak messze van még.../
1 megjegyzés:
Helló öreg!
Jó ez a cucc modjuk nekem kétszer kellet nekifutnom de tudod beteg vagyok :)
További ilyen és hasonló mélyen elgondolkodtató FF sorokat.
Továbbiakban a négel fiú hozzon neked... ihletet :)
Megjegyzés küldése