Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az agyunkba érkező képeket ősi, gyakran állati mintákat követve a túlélés szempontjából értékeljük: egy jel, egy szín vagy egy mozdulat jelent-e veszélyt számunkra? Leggyorsabban, szintén ősi minták nyomán, az arcból próbálunk meg olvasni. Az, ami ott áll velem szemben és rámnéz, meg fog-e enni vagy én eszem meg őt - ez az első két kérdés. A portréfotó is ugyanolyan kép, mint a többi; első látásra a lefényképezett arcot is valóságnak gondoljuk, és ösztönösen kiszűrjük belőle a veszélyt. A csíkokkal bemázolt arc alapvetően veszélyt jelent, ezt diktálja a józan ész és az ősi ösztön. A csíkos arcú emberek olyanok, mint a tigrisek, ha ránk néznek, már meg is esznek. Vagy, ha még van egy másodpercünk: a csíkos arcú emberek, ha nem is tigrisek, de legalábbis harcosok, mondjuk amerikai katonák Vietnamban, akik a dzsungel mintázatába akartak beolvadni, indiánok a Vadnyugaton, akik kiásták a csatabárdot. Javarészt nincs kézzelfogható, megélt tudásunk erről a veszélyről, a mázolás pedig manapság gyerekes játéknak tűnhet. A csíkosra festett arcú emberekről általában nem rendelkezünk közvetlen képpel, legfeljebb fotókon, filmeken, festményeken láttuk őket. A fotókból most itt van néhány, bemázolt arcú emberek sorozata. Nem törzsi harcosok bevetés előtt, nem rendellenességgel születettek, nem vészhelyzetben magukat álcázó emberek, hanem portréfotók.
A képeket tehát mint fotókat nézzük, veszélyességük ezzel csökken. Egy kép nem esz meg, ez biztos. De tudjuk-e tisztán képként nézni a képet? Nem valószínű. Ha látjuk rajta az emberi arcot, akkor semmiképp. Nem tud eltűnni úgy a mintázat mögött, hogy ne próbálnánk megtalálni benne a szépséget vagy a veszélyt. Szami képein a modellek szépek és pózolnak - bár a mázolt arc most is önkéntelenül veszélyt jelez, a szemek és a tartás nyugalmat sugároznak. Maszkot öltött embereket látunk. A maszk az egyik legfontosabb és legrégibb emberi eszköz, amely egyszerre eltakar, átalakít és szabaddá tesz. Aki maszkot visel, annak karnevál van, annak nem ér a neve. A maszk - legyen az akármilyen jelzésszerű - többet ad, mint amennyit elvesz. A maszk viselője lassan eggyé válik a maszkjával, ez mind egy szép nagy, de igaz közhely.
A képen a maszk vagy máz - milyen közel is van egymáshoz ez a két szó - egyszerre takarja és emeli ki a vonásokat. Szami még rá is erősít erre a képeken: az arcokon a vonalakat hol a takarás, hol a kiemelés jegyében húzza. Mert ne feledjük el, tényleg képekről van szó. Ahogy Matisse vagy Vuillard képein a terítő mintázata folytatódik a tapétán, s így jön létre a megcélzott dekoratív, síkszerű hatás, úgy itt a máz, az arc és a háttér áll össze közös mintázattá. De míg a vietnami harcos a bemázolt arcával beleolvad a dzsungel-környezetbe, addig itt most kiugrik belőle. Képzeljük el egy pillanatra, hogy az összes fal be van festve, csíkos, dzsungelszerű mintákkal, fekete-fehérben. Valószínűleg teljes lenne a mimikri. Így viszont a fehér fal előtt keretbe foglalt képeket látunk, amelyek kiugranak a környezetükből.
Szami egyszerű kép-trükkökkel dolgozik, ezek nyomán lesznek a befestett emberekből ironikus emberfestmények. Az egyik trükk maga az absztrakt háttér, amely nagyon hasonló az arcra mázolt csíkokhoz. Nemcsak magának a festés gesztusának játékossága akadályozza meg, hogy tragikusan értelmezzük a képeket, hanem a festés jellege is. Olyan az akció és annak leképezése, mintha a negyvenes-ötvenes évek Amerikájában vagy Nyugat-Európájában lennénk: Yves Klein kék festékben forgatja meg a meztelen nőt, az absztrakt expresszionisták festékben forgatják meg a vásznat. Mindezt a XXI. század elején fotóban, fekete-fehérben feldolgozni, nem kis történeti iróniára utal. A másik trükk a klasszikus kivágás, ami ebben az esetben egy-egy büsztöt jelent. Klasszikus portrét a photoshop korában a valóságban is bemázolni, szintén ironikus fordulat.
Nekem, amikor először láttam Szami mázas-maszkos portréit, egy ma már vicces, de eredetileg korántsem ironikus régi kép jutott eszembe. Amikor a televíziót feltalálták, a legnagyobb problémát a kontraszt jelentette. Amikor a bemondó büsztje megjelent a képernyőn, a harmincas évek közepén, a német kísérleti nézők egy síkszerű figurát láttak csak, kivehetetlen vonásokkal. A trükk egyszerű volt: bemázolták a bemondónő arcát, az árnyékokat felerősítették, kontrasztosabbá tették. Így a valóságban rendkívül mulatságos szurtos képű hölgy a képernyőn pont úgy nézett ki, mintha semmi nem lenne az arcán. Tulajdonképpen ez csak azért jutott eszembe a formai hasonlóságokon túl, mert lehet, hogy a tökéletesnél is tökéletesebb LED-TV-k és milliárd megapixeles eszközök korában a mázas kép adhatja az igazi kontrasztot.
A kiállítást megnyitom.
MÉLYI JÓZSEF
